napló magamnak

Szivesebben lennék fű a parkban, mint ember. Egyébként valószinuleg az életemnek semmi értelme se lenne, ha nem lennének benne azok a kevesek, akiket szerethetek. Ez igy szépen hangzik, de igy is csak vegetálásra futja az erőmböl. Bár a biciklizés jót tett, meg az hogy visszakaptam az mp3 lejátszómat. Csak szar ugy ulni a padon a suliban, hogy várnod kell, vagy csinálnál valamit szivesen de nincs kit felhivnod. De ma mégis irtam egy smst a volt barátomnak, aztán felhivott, hogy horgászni ment. Olyan kedves volt a hangja és boldog, hogy elmondhatja nekem már hány pontyot fogott. Ennek nagyon örültem, mármint annak, hogy örül. Viszont fáj az hogy ma sem fogok találkozni senkivel. Ettől kicsit be is fordultam és érzem, hogy türelmetlenebb vagyok anyám felé. Aki mindjárt hoz nekem hagymás zsömlét. Akinek mellesleg valami tibeti buddhista szertartást tartott itt egy forma a lakásunkban. Megszentelte a kuszobot, az ajtó fölötti védőszobor által. A füstölőnek jo illata van, asszem anyám végleg buddhista lett. Vagyis mindig is az volt, csak most mélyül el benne. Én is fejlődtem ebből a szempontból, de inkább az ősi kínai felsogást követném, a buddhizmus, taoizmus, konfucianizmusnak valami sajátos keverékéből kikavargó világképet. Az szép, megnyugtató, mármint inkább ugy mondom, hogy kiegyensúlyozottá tesz engem.